Otthonszülés

A fagyos január elhozta nekünk ötödik gyermekünket. Lujza Erzsébet otthon, a kályha melegénél született békében, teljes háborítatlanságban. Kint mínusz tíz fok volt és szikrázó napsütés.  Bent ropogott a kályhában a tűz és sűrűsödtek a fájások. A konyhában forrdogált a húsleves. Lujzikánk lassan, megfontoltan készülődött erre a világra. Igaz, erről én is tehetek: heteken át mondogattam magamnak: „szépen, lassan, épségben kinyílni, mint egy virág.”

Ez a szülés végre teljesen más volt. Nem volt szorongató kórház-élmény, sem orvosnak megfelelés, sem rideg látogatási idő a kórházi folyosón. Volt helyette helykeresés a háromévesnek, összehangolódás a bábákkal, önmagam megtalálása a konyha, a gyerekek és a szülőszobává változott nappali között. Bár hamarabb tudtam volna, hogy mindez mennyire megéri!

 

A negyedik szülés után tudtam, hogy nem ez volt az utolsó. Annyira bántott, hogy nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Mérges voltam magamra, hogy miért estem negyedszerre ugyanabba a csapdába: kórház, sőt, klinika, és persze menő orvos…

Az orvos be is jött éjszaka, mert ugye fizetni szoktunk neki; de fáradt volt és türelmetlen. Azt elértem, hogy ne kapjak helyből oxitocint, de a branült „muszáj” volt bekötni.  „Ez már a negyedik szülése, nehogy elvérezzen”! Ezt nyilván én sem akartam. Még ez is hagyján, de a végén, a kitolásra, mint mindig, le kellett feküdnöm, amit utálok. Mert a doktor úr azt kérte,  én meg szót fogadtam. És a legmegalázóbb rész az utolsó fájásoknál: „Zsuzsi, ne ilyen hangosan, ez nem jó a babának sem!” Értitek ezt??? A vajúdás végső, gigászi küzdelmében rám szól a 12 éve fizetett orvosom, hogy lennék-e szíves csendesebben?!  Alig hittem el; tehetetlen dühöt és megalázottságot éreztem.

A gyermekágy. Veszekedő ápolónők, amiért nem adom a cukros vizet az újszülöttnek. A beszólások: „Nagyon magabiztos az anyuka!”  Aztán a streptococcus-cirkusz. Az elkevert eredmény miatt (amit a fizetett orvosom nem hozott át a magánrendelőjéből) fertőzöttnek tekintettek, és “megelőzésképp” elkezdték a baba antibiotikumos kezelését. Mindezt nem magyarázták el, helyette bevágtatott egy nővér és kiragadta a gyerekemet az ágyunkból: „Anyuka, látja, az ördög nem alszik, visszük a gyereket az intenzívre.”  Innentől én sem tudtam aludni többé. Rémálom marad az az öt nap, pedig egy teljesen egészséges, csodás gyerekem született gyorsan, kevés fájdalommal.

 

Amikor várandós lettem újra, azonnal tudtam, hogy az ötödiket azért is kapom a Jóistentől, hogy mindezt felülírjam. Hogy megismerjem az igazi női méltósággal szülést és gyermekágyat. Hogy legyen olyan élményem, amit majd szívesen mesélhetek a lányaimnak és a lányunokáimnak, ha a szülésről kérdeznek.

Az tehát adott volt, hogy így soha többet. De akkor hogyan, hol szüljek? Piliscsabai védőnőnk, Gyöngyi bátorított a történetemet meghallgatva: „miért nem szülsz otthon? Olyan jó törvény van, és hozzá remek bábák, egyre többen választják őket.”  Utánanéztem, elmentem . „Életfa Bábabkör”. Tetszett a név is. Azóta tudom, saját szememmel láttam, hogy az Életfa az a méhlepény fonákján megjelenő csodálatos minta, ami útjára bocsájtja a kisbabát. Mert az otthonszülésben az is jó, hogy mindenre van idő. Nem siet senki, így a méhlepényt is lehet nézegetni fél órán keresztül.