“Hogyhogy nem dolgozol??!”

20150324_121319[1]

Ez a kérdés hetente hangzik el ismerőseim, családtagjaim szájából. Fiataloktól, öregektől, gyerekesektől és gyermektelenektől. Értetlenül állnak előttem. Hogy lehetek csak otthon az egyéves gyerekkel?! Hogyhogy nem mentem vissza legalább néhány órában tanítani? Én meg nem értem, hogy mit nem értenek. Sőt, nem értem a kérdést sem. “Miért nem dolgozol?” Hogyan???

Mert az a helyzet, hogy dolgozom: minden nap fél hattól este tízig. Három iskolás gyerekem van és egy picike itthon. Emellett önkéntes vagyok egy mozgalomnál és az egyházközségben. Írogatom ezt a kis blogot, már ha nagy nehezen idejutok.

Úgy látszik, hiába van már neve (láthatatlan munka), a társadalom továbbra sem vesz tudomást az otthon végzett erőfeszítésekről. Arról, ha a gyerekeinket etetjük, ruházzuk, neveljük, magunk visszük különórákra, délután kikérdezzük, vagy éppen játszótérre megyünk velük. Hogy háztartást vezetünk, és esetleg ingyenes munkát is végzünk valahol. Még mindig az számít csak teljesítménynek, ha egy munkahelyen ülünk, állunk, osztjuk az észt vagy éppen parancsokat teljesítünk. Ha fizetést kapunk. Ha a szakmánkban előre haladunk. Persze, hogy szeretnék majd én is visszamenni, észt osztani, felnőttek között lenni, szakmában fejlődni…  Sőt, vannak egészen titkos terveim is. De most még nem megy.

20150324_121445[1]

A gyermekeim most vannak itthon. Most járnak iskolába, százezer különórára, ahova el kell jutniuk, amit meg kell hallgatni, nyomon kell követni. Most éhesek állandóan, most hívják el a barátaikat. És legfőképpen itt van a Pici, aki 15 hónapos. Semmit nem lehet csinálni, ha ébren van, csak vele lenni: kutyát nézni a szomszédban, gurulni a nagyok rollerjén, sétálni menni, hintázni. Nem lehet,mert nem hagyja, és mert én sem akarok. Tudom már, hogy nem olyan hosszú ez az idő. Szinte csak pár év.

20150319_152555[1]

A nagy gyerekeink olyan hirtelen lettek nagyok. Néhány év múlva lehet, hogy már nem velünk fognak élni. Nem lesz rendetlenség, nem lesz állandó evés-ivás a konyhában, nem lesznek tavaszi koncertek, fellépések, edzések és hétvégi meccsek. És egyszer csak éjjel sem kell majd felkelni, és lesz idő alaposan kitakarítani és a padláson is rendet rakni. (Amit most hétről hétre halogatok, hiába tornyosul a sok cucc a lépcsőházban…) És akkor eljön a munkahelyi tervek ideje is. De lehet, hogy nem is kell olyan sokáig várni. Mindig alakul a tér és az idő.

Addig azonban türelmes leszek. Nem akarom sürgetni az időt. Szeretem a mostani életemet; nagyon. Összegyűjtöttem, hogy mi mindenért:

  • sokat vagyunk kint, sétálunk a Picikémmel – élvezzük az évszakokat
  • nézhetem, ahogyan fejlődik, nyílik az értelme, bontakozik az egyénisége
  • nem kell bölcsődébe adnom, így nem beteg állandóan
  • részt vehetek a nagy gyerekeim életében: tudom, hogy mit tanulnak éppen a zeneórán, hogy mit csináltak aznap az edzésen, hogy kivel vannak jóban a suliban
  • minden nap főzhetek
  • süthetek is kedvemre, ha van időm
  • mozgolódhatok  az egyházközségben
  • jönnek hozzánk egy csomót más gyerekek
  • túrhatom a földet és szépíthetem a kertünket
  • készülhetek az ünnepekre ráérősen
  • örülhetek a szép otthonunknak
  • nem kell reggel sietnem és utaznom
  • nincs őrült rohanás
  • van időm alkotni is nagy ritkán: írni, zenélni, fényképezni, vacakolni

20150324_121303[1]

Egy felmérés szerint Európában a holland nők (sőt a holland gyerekek) a legboldogabbak. Hollandiában a nők többsége nem dolgozik nyolc órában. Akkor sem, ha már nagyobbak a gyerekei vagy ha nincs is gyereke. És minden nő maga dönti el, hogy mikor megy vissza a gyerekétől dolgozni. Van idejük önmagukra, az otthonukra, a családjukra. Beosztják az életüket. Azt teszik, amit éppen súgnak az ösztöneik. Nincsenek standard elvárások. Jó lenne, ha mi is elhinnénk, hogy ez nem luxus. A gyerekeket csak most lehet nevelni. Addig amíg picik, amíg velünk vannak. Ez az idő és munka befektetés- a jövőbe, azt hiszem.

20150213_151347[1]

Januári álmok: d-vitamin és narancsszüret

narancsfa

Jaj, de lassan múlik a tél és a sötétség! Persze, tudom, van jó is a télben. Szükségünk van a lassulásra, az elmélyülésre. De arra nem régen jöttem rá, hogy a sötétségre nincs szükségünk. Nem bírjuk túl jól napfény nélkül, ez az igazság. Se a testünk, se a lelkünk. Evolúciónk eredménye, hogy itt a kontinentális éghajlaton a telet nem barlang mélyén, téli álmot aludva vészeljük át. Merthogy ez lenne a megoldás a napfény hiányának elviselésére. Mélyen aludni és a nyári d-vitaminból meg az emlékekből lelassulva éldegélni. Ehelyett felpörögött életünket folytatjuk. Megfázva, lemerülten nyafogunk, és csak áhítozunk a napfény és a meleg után.

20150118_140613[1]

Ezen felbuzdulva beszereztem egy halom D-vitamint, és most azzal tömök mindenkit. Meg multivitamint is. Elég a betegségekből, a depizésből! És sokat sétálunk, minden nap elcsalok magammal egy-egy gyereket a szokásos utamra. És úszni is megyek hetente, és viszem magammal Miskát, sőt őt külön is beírattam januártól tanfolyamra. És minden nap főzök valami finomat: zöldséges, húsos falatokat, és a hangulatunk miatt egy csomó édességet! Hihetetlen, hogy a gyerekek is mennyire keresik az édes falatokat!

20150113_191743[1]

Aztán, mit ad Isten: Eszter barátnőm belerángatott egy láda kezeletlen héjú narancsba…Merthogy teljesen bio, meg friss, és a narancslekvár olyan menő. Már majdnem mérges lettem: hogy lehetek ilyen hülye… Itt a sok betegség, ki se látok a gyógyszerekből, mit akarok már megint?! Aztán megjött Itáliából a friss, zöld levelű, néhány napja szüretelt gyümölcs. Hihetetlen volt: egy láda pompás, fényes, sárga narancs… Valahogyan nyilvánvalóvá vált: a nap mégsem tűnt el az égről! Érdemes élni! Elkezdtem nézegetni a recepteket.   Eszembe jutott a  nemrég látott Paddington macis film, ahol ugye a drága medve folyton narancsdzsemes szendvicset zabál. Átolvastam a narancsdzsem főzés tíz aranyszabályát. És ekkor felfedeztem, hogy ez a narancsfőzés valami csoda! Igazi, hagyományos, angol szenvedély! Teljesen magával ragadott a vágy, hogy azonnal nekikezdjek. Már kivételesen szerencsésnek éreztem magam, hogy a tél közepén itt állok a konyhámban egy láda friss, illatos gyümölccsel. Amit héjastul-magostul-húsostul kellett a lekvárba főzni. Egy csepp sem ment kárba.

20150113_191908[1]

Jaj, de boldog lettem, hogy csinálhatom! Nem hiába mondja az okos BBC, hogy narancslekvárt csak jó hangulatban főzz, és minden percét élvezd! Ráadásul találtam olyan receptet, amihez a narancsot egy éjjelen át áztatni kell. Egyik nap pucolás, aprítás. Másnap főzés, üvegezés. Számomra ez baba-barát megoldás. Janikám mellett kizárt dolog három-négy órán keresztül bármivel foglalkozni. A BBC Good Food receptjét megtoldottam némi alkohollal: egy kis portói rum a fazékba és törköly pálinka az üvegek aljára. Ez utóbbi különösen jót tett neki. A kész lekvárt csinos üvegekbe tettem, és még aznap küldtem belőle családom legkedvesebb tagjainak. Így lett dupla az öröm…

20150115_102831[1]

A hosszú délutánok, borongós napok a rendezkedésre is jók. Szövögetem az újévi terveket. Mikor és hogyan legyen a tavaszi nagytakarítás a kertben és a gyerekszobákban… Közeledik Miska elsőáldozása… És gondolkodom az ebédlő átalakításán is. Addig pedig próbálok rendet rakni itt is, ott is. A minap egy “vegyes” kulcsos tálkát szortíroztam, aztán az abroszokat rendeztem át. Ha már barlangmély és tartós szunyóka nincs, teljen eredményesen ez a hosszú, nagyon hosszú tél.

Kitartást: hosszú sétákat, finom lekvárokat, sok d-vitamint és jó tervezgetést mindenkinek!

20150114_081017[1]

Ünnepi morzsák

20141214_171413[1]

Eszegetjük a morzsákat, maradékokat. Reménytelen a fogyókúra. Különösen Anyukám finomságainak nem tudok ellenállni. A morzsákról eszembe jut sok ünnepi élmény és tanulság.

Karácsony előtt három nappal találkoztam a boltban egy kedves lánnyal, aki nemrég szülte a második babáját. Kérdezem, hogy vannak. ‘”Őrületben”- jött a gyors válasz. Mármint karácsonyi készülődésben. Hirtelen megsajnáltam. És egyúttal felderültem. Jé, én egyáltalán nem vagyok őrületben. De értettem, hogy mire gondolt.

Sok éven át én is hajszoltam magam a készülődésbe. Ezt is akartam, meg azt is, bele is fogtam fogcsikorgatva újabbnál újabb meglepetésekbe, úgy, hogy közben pici gyerekeim voltak. Csupa olyanra, amiről azt gondoltam, ettől még szebb lesz a Karácsony. De mostanra tudom: ez beteg vállalkozás. Meggyilkolja az ünnepet a nagy igyekezet, a mindent akarás. Kialakítottam néhány alapszabályt, és mára szinte mindet be tudom tartani. A cél: jelen lenni, megérezni valamit a Karácsony szépségéből, és együtt lenni azokkal akiket szeretek.20141228_105620[1]

 1. Előkészületek. Tényleg előre, vagyis november elejétől tervezek. Listákat írok, körbenézek az interneten, gondolkodom a családtagokon, hogy ki minek örülne. Mindig szeretek valami személyeset is adni, de ennek is határt szabok. 18 felnőttnek és 16 gyereknek kell kitalálnom valamit. Az 34 ajándék. Néhány ponton próbálom bevonni a Férjet is. És merítek a “készletből”. Vagyis: Miska év közben készült gyönyörű festményét csak ki kell nyomtatni szép papírra a Nagymamáknak. A piciről készült rengeteg cuki képet elő kell hívatni. A Tokajról hozott finom borokhoz pedig csak pár gondolatot írni…

20150106_152947[1]

2. Nagyon szeretem a karácsonyi díszítést. Már Advent első vasárnapján elővettem a dobozokat. Kitettem a füzéreket, szedtem fenyőt a kertben, és készítettem belőle asztali díszt és kopogtatókat az ajtóra. Ezek kitartanak Vízkeresztig.

20150105_143942[1]

3. A mézeseket megsütöttem előre. Nagyon sok finomságot terveztem még sütni. Heteken át nézegettem a recepteket lefekvés előtt az ágyban. Be is vásároltam mindenféle földi jót hozzájuk. Aztán jött a sok betegség, és beláttam, hogy nem fog menni a sokféle sütemény. A csodás alapanyagokból hirtelen felindulásból egyik délután golyókat készítettem – sütés nélkül.  Narancshéj, pörkölt dió, mandula, mogyoró, rum, csipke lekvár, darált mézeskalács, a végén csokiba mártva. 20 perc. Hatalmas siker.

20141218_202329[1]

4. A főzést, sütést az ünnepek alatt száműzöm. Az van, amit előre elkészítek és amit rendelünk. Igen, részben hozott ételt eszünk még Szenteste is. Nálunk 24-én egész nap otthon vannak a gyerekek, nincsenek közelben Nagyszülők, akikhez átmennének. Ha főzés is lenne 24-én, nem végeznének az Angyalok a fa díszítésével és az ajándékokkal. Szép terítés persze van – a lányom az idén külön kérte, hogy megint legyen szép asztal… Ez nagyon jól esett. És az is, hogy a Férj sokszor elmondta: olyan jó, hogy nem főzöl, és nem vagy ideges miatta… Így 25-én és 26-án is maradt idő együtt pihenni, kirándulni. Sőt, még társasozni is leültünk!

20150103_143222[1]

5. Karácsonyi lapokat írni nagyon szeretek. Főleg olyat, amit mi készítünk. Az idén nem készült saját lap. De helyette  még ünnepek előtt a nagy gyerekekkel és Apával klassz dolgokat csináltunk. Eljutottunk együtt korcsolyázni. A MÜPA melletti műjégen, gyönyörű zenére együtt öten… És ebédeltünk a kedvenc éttermünkben… Voltunk moziban, és megnéztünk itthon is több filmet . Elmentünk egyik nap a Keresztszülőkhöz, Andráshoz és Katihoz. Az együtt töltött idő volt  legszebb ezen a karácsonyon.

20141222_171323[1]

6. Próbálom az ünnepek alatt nem irányítani annyira az életet. Fogadni azt, ami jön. Várakozni, hogy nekem mit hoz az ünnep. Na, ez még nem megy túl jól, de határozottan alakulok! Az eredmény: sokkal kevesebb belső feszültség, és jobb kapcsolat mindenkivel.

Ezek a tanulságok. Így Vízkereszt táján Miskám meleg hószívével kívánok mindenkinek szép évkezdést, növekedjünk hitben,  szeretetben!

20150102_150044[1]

Advent: Fentröl jön az erö

20141214_100546[1]

Advent harmadik vasárnapja van. Készülünk nagyon az ünnepekre. De közben eléggé le vagyunk harcolva: gyakorlatilag mindenki beteg a családból. Apa kezdte néhány hete, aztán jött a az összes gyerek. Ráadásnak kidőltem én is. Teljesen levert az influenza, napok óta fekszem.

20141213_181433[1]

Ma hajnalban felkeltem, mert nem tudtam aludni a torokfájástól. A tizenegy hónaposom is nagyon beteg, csak szopni hajlandó. Ez most nagyon megterhelő.  Két szervezetet kellene kiszolgálnia egy beteg testnek. Tegnap eldöntöttem, hogy próbálom éjszaka teáztatni: botrány lett, muszáj volt a cici. Attól megnyugodott, elaludt újra, egészen reggelig. Az élet követeli, ami kell neki, és mi valahogy képesek vagyunk megadni. Képesek vagyunk jót adni a gyerekeinknek. Ez hogy van? Annyiszor éreztem már, és ezekben a napokban különösen érzem: a szülőség, az anyaság olyan mélyről jön, hogy az szinte már nem én vagyok. Munkál bennem valami más, ősi erő, és messze túlmutat rajtam. Én azt keresem, ami nekem jó. Önző vagyok, kicsinyes. Az anyai szeretetem nem ilyen.  Nem ismer lehetetlent. Határtalan.

20141213_181513[1]

Tegnapi nap. Reggel Miskának vérvétel, nagy sírás. Apa segít. Géza fiam az orvosnál: kezdődő tüdőgyulladás. Én utolsó pillanatban rohanok le az orvoshoz, későn, nem várt meg a doki. A Pici megint nagyon lázas, izgulok. Közben csak néhány órára kelek fel, gyenge vagyok. Este nagyok együtt akarnak aludni a Géza szobájában: felcipelem a fájós derekammal a radiátort a pincéből. Befűtök nekik, majdnem mennék aludni. A szobából tompa puffanás: megyek, nézem,mi van. Miska fejéből jön a vér, nekiesett a szekrénynek. Mindig őt éri baj. Felrepedt a feje, összefogom, átfut a fejemen: egyedül vagyok itthon, a pici lázas, nem tudok ügyeletre menni… Meg kell oldni. Nem bántom. Nem olyan mély a hasadék, lassan eláll a vér, Miska hol bőg, hol nevet. Ő ilyen. Igazi bohóc-gyerek. A nagyok segítenek, hoznak jeget, törölközőt. Ez olyan jó. Az angyalok megint jól vigyáztak: nem lett nagyobb baj.

Valamiért most ránk jár a rúd. Sok minden alakul, fortyog az életünkben, talán azért. Iskolát kell választanunk a Nagyfiúnknak. Lehet, hogy el kell őt engednünk. Nehéz elfogadni, hogy majdnem felnőtt. Hogy ennyi volt. Hogy készen áll.

A válság persze szép is: tanulhatunk magunkról, fejlődhetünk. Büszkék lehetünk közben egymásra, a gyerekeinkre. És legfőképpen  rácsodálkozhatunk az éltető erőre, ami Fentről jön, és aminek egészen biztosan csak közvetítői vagyunk.

20141214_132615[1]

Tokaji barangolások

IMG_4965

Annyi sok dolog közepette jelentkezem, mert muszáj írnom Tokajról! Elsuhant az október, vele a szép, hosszú őszi szünet.  A Férjem régi vágya volt, hogy Tokaj-Hegyaljára kiránduljunk és  megnézzük ezt a történelmi borvidéket. Barátokkal, sok gyerekkel.

IMG_4974

Ragyogó fényes, enyhe napok voltak. Csodás volt megállni és sétálgatni a piros-sárga dombok között. A vulkanikus működés nyomai, a napsütés, az állandó szellő hármasa kivételes tájat hozott létre. Ez a kivételes táj pedig világhíres bort terem. Megtudtuk azt is, hogy nem csak édeset: az utóbbi tíz évben elsőrangú száraz fehérborok születnek itt.

IMG_4946

Sokat barangoltunk, láttunk pincéket, kései szüretet, régi és új gazdákat. Pincéről pincére járva kóstoltunk, mi felnőttek meg a Nagyfiúnk. Büszkén vittük mindenhova magunkkal: elmondta a véleményét, hozzászólt a társalgáshoz. Üzenem azoknak, akik a “Kis gyerek kis gond – nagy gyerek nagy gond” eszméjét hintik: “A nagy gyerek nagy öröm!”

IMG_4937

Eljutottunk Encsre, a híres Anyukám Mondta étterembe is. Nagy élmény volt minden falat, és bebizonyosodott újra: a jó étterem mindegy, hogy hol van, érdemes utazni érte…

IMG_4716

IMG_5002

A szállásunk Mádon volt. Ez a kicsi község szebbnél szebb ősi kúriákat rejt. Egy részük omladozik, de egyre többet felújítanak és birtokba vesznek a régi-új gazdák. Sokan mernek nagyot álmodni, beleszeretnek a vidékbe, vesznek egy kis birtokot és életet lehelnek bele. Meghívóink is igazi megszállott emberek: a Pelle házaspár, akik kicsiny pincéjükkel, rengeteg munkával néhány év alatt az élvonalba jutottak boraikkal és párlataikkal. A borászkodás nem kiszámítható, nem tervezhető. El kell fogadni hozzá, ami fentről jön. Nem való akárkinek.

IMG_5264

Betoppantunk a mádi zsinagógába. Ez Magyarország egyetlen Europa Nostra-díjas (EU műemlékvédelmi díj) zsidó temploma. Hogy miért? Mert még a barokk korban épült, 1795-ben. Kuriózum.

IMG_5315

A templom gazdája, Barnabás sokat mesélt  a borászathoz kötődő régi zsidó családokról, felújításról, politikáról, elhurcolásról. Aranyos kis emberkét ismertünk meg benne. 40 éve gondozza a mádi zsinagógát. Úgy szereti mintha az övé lenne.

458

A legnagyobb meglepetés a Rákóczi-kúria volt. Nemrég olvastam Zrínyi Ilona életét, így jól emlékeztem a szálakra. Zrínyi és Rákóczi lánygyermeke Julianna volt, a későbbi hadvezér lánytestvére. Ő egy bécsi nemeshez, Aspremont grófhoz ment hozzá, és így tudott némiképpen anyjáért és testvéréért közben járni a bécsi udvarban. Nos: az ő kúriájukba botlottunk. Felújítás előtti, igazi vastagfalú, máladozó, lenyűgöző régiségbe.448

Réka barátnőmmel ketten sikerült bemennünk, és szemünk-szájunk elállt. Időutazás a kuruc-korba. Szinte hallottuk a brokátok suhogását, a porcelánok csilingelését, a halk muzsikaszót. Óriási ajándék, hatalmas élmény volt! Próbálom a képekkel érzékeltetni a hatást. Az jutott eszembe, hogy így a legszebb egy régiség: picit kitakarítva és kipucolva, de nem csillogva-villogva. Mutatja éltes korát, de felsejlik közben a valaha volt szépsége.

 

452

459446

Ritkán utazunk keletre. A családtagjaink a Dunántúlon élnek, oda megyünk legtöbbet. Hegyalja megint ráébresztett, hogy milyen gyönyörű, gazdag múltú nemzet vagyunk. Bármerre is utazunk. Hihetetlenül fontos ezt meglátnunk és a gyerekeinkkel is megláttatnunk. Minden történelem óra helyett. És minden hazafias prédikáció helyett. Amikor hazajöttünk a Nagyfiam azt mondta, hogy szívesen írná Tokajból az évfolyamdolgozatát. Na, már ezért meg az Aspremont kúriáért megérte! Köszönjük, Apa!

457

Itt a sárga szín, meg a roller!

20140909_121028[1]

Ezt a derűs gyümölcsös tálat még hetekkel ezelőtt kaptam az egyik szomszédasszonyomtól. Akkor még meleg volt, és minden csupa zöld. Tudtam, hogy ez a tál már az őszt idézi. Aztán eltelt néhány hét, és itt is van a szép, sárga ősz. Megint nagyon lenyűgöz ez a szín mindenfelé. Kedvenc gesztenyefasorom egyenesen arany külsőt öltött. Szeretek sétálni alatta.

20140909_121059

A gyerekeket beiskoláztuk, futnak, szaladnak a hetek. Mindenki teszi a dolgát.  Rengeteg a különóra, de csinálják szépen. Hála Istennek. A nagy fiam minden nap megy vizilabdára, Róza négyszer kézilabdára. Beindult az intenzív angol: heti két óra mindkét nagynak. És persze maradt a zene: a cselló és a furulya. Miksám pedig néptáncol és rajziskolába jár szerdánként. Ja, és a Regnum csapat mindenkinek. Uff.

20140909_121144

Az idei ősz egyik újdonsága a roller. A lányom kezdte, aztán a Kicsi is azt kért a szülinapjára. Azzal járnak suliba. Valamiért most ez a menő, menőbb, mint a bicikli. Kipróbáltam, és rájöttem: tényleg fantasztikus! Azt hiszem, utoljára az óvodában rollereztem. Akkor nem volt nagy szám: nyekergő, lassú, ócska kis jármű volt, és nem okozott nagy örömet. Na ezek a mostaniak bezzeg! Valósággal repülni lehet velük. A gyerekek  kicsit kinevettek, de aztán tanítani kezdtek mindenféle trükkökre. Mondtam, hogy drágák, de nekem a kormánypörgetés és ugratás felesleges: boldog vagyok a repüléssel.

Lehet, hogy nagyon ciki, de én is vágyom egy rollerre. Néha elszaladnék vele valami jól lebetonozott helyre és kiszáguldanám magam. Elfelednék minden feszülést, feladatot, és feltöltődnék adrenalinból. Szerintetek lehet?

Egyéves a blog: Liebster Award!

Liebster Award

Megint ősz van. Elértek minket az Arany Napok, ahogyan Hamvas Béla nevezi a szeptembert. A Sub Rosa egyik első bejegyzése éppen erről szólt egy évvel ezelőtt. Az ősz ajándékai közt van most valami egészen új: díjat kaptam az egyéves blogos tevékenységemért! A német eredetű díj neve: Liebster Award. Bloggerek adják tovább más bloggereknek.

Az elismerést egy kedves ismerősöm, Lénárd Orsi adta, aki dúlaként kismamáknak, édesanyáknak ír blogot. Orsi sokat segített nekem a negyedik gyermekem várásakor, de azóta is szívesen olvasom rendkívül igényesen megválogatott írásait, riportjait. Szeretem a színes témáit, a mindig derűs hozzáállását. Süt a lapjairól, hogy mennyire szereti a munkáját! Most pedig nekem ítélte (két másik oldal mellett) a ‘legkedvesebb’ díjat. Köszönöm az elismerést, Orsi!

20140917_093004[1]

Ezzel a kedves díjjal együtt jár két dolog: válaszolnom kell Orsi kérdéseire, valamint tovább kell adnom ezt a gesztust a szívemhez közelálló oldal írójának. Íme!

1. Hogyan született a blog neve?

A rózsákat, virágokat nagyon szeretem, a lányomat is Rózának hívják. Mindenképpen latin kifejezést kerestem. Négy évig latint tanultam a középiskolában, és sokat jelent nekem ez a tudás. A Sub Rosa annyit takar: titokban, bizalmasan. Ez kifejezi a fő vágyamat: női szobát, igazi zártkörű, asszonyos beszélgetéseket létrehozni az életben és itt a virtuális térben is.

2. Mit jelent számodra a blogírás?Mit szeretsz benne és mit kevésbé?

Öröm, önkifejezés, útkeresés. Muszáj egy ideje kiírnom magamból mindazt, ami foglalkoztat ahhoz, hogy tovább tudjak menni. Sok jó barátnőm van, de csak ritkán tudunk találkozni, hosszabban együtt lenni. Velük is “beszélgetek” ilyenkor. Amit nem szeretek: sokkal kevesebb időm van rá, mint szeretném. Valamint nem annyira szeretem a szöszölős részt: képet szerkeszteni, kimásolni, feltölteni, főleg, ha a számítógép bemondja az unalmast! Tudom, hogy képezni kellene magam sok tekintetben: technikailag, fényképezésben, kapcsolattartásban. Sajnos erre sem találom egyelőre az időt.

3. Ha 5 szóban kellene bemutatni a blogodat, mik lennének azok?

Ezt a pár szót már az elején megkerestem: jelenlét, öröm, találkozás – nőknek

4. Van kedvenc bejegyzésed?

Sokat vacakolok mindegyikkel, és van amivel jobban, van amivel kevésbé vagyok megelégedve. Sajnos megtanultam, hogy van idő-korlát: ha nem tökéletes valami, akkor is menni kell tovább és elfogadni az alkotást úgy, ahogyan van. Kedvencem nincsen.

5. Könnyen találsz rá időt a munkád, a családod és egyéb tevékenységeid mellett?

Nem, nagyon nem! Szeretnék többet, és főként egyforma időközönként íri, de egyelőre nem megy. Nagyon bízom benne, hogy ez változik. Rengeteg téma van a fejemben, de mindig elsodor az élet az írástól. A gyerekeknek nem tudok, nem akarok nemet mondani, a blog viszont ezt elviseli… A cél, amit a Kisdedem ovis korára tűztem ki: heti egy majd két bejegyzés!

6. Hogy képzeled, milyen lesz 5 év múlva a blogod?

Ez nagyon kedves kérdés. Jól esik elgondolkodnom rajta. Rutinosan, többször, de rövidebbeket fogok írogatni, és remek vendégköröm lesz, akikkel jókat diskurálunk majd mindenféléről. Szeretnék a jelenlegi amatőr szintről a profi felé haladni.

A Liebster Award-ot tovább adom a 3 kedves blogom írójának:

1. Onleány Társas Blog: http://blogleany.blogspot.hu/2012/03/holnleanyok-szabadsag-noi-szemmel.html: Három nő, anya, feleség mindennapjai megkapó őszinteséggel, sok fanyar humorral. Sógornőmmel együtt olvassuk, sokszor együtt röhögünk nagyokat.

2. NieNieDialogues : http://nieniedialogues.blogspot.hu/: Egy amerikai ötgyerekes édesanya mindennapjai; tanúságtétel, szépség, humor! Mindig feltölt.

3. Annie’s Eats: http://www.annies-eats.com/: a kedvenc gasztroblogom ever. Annie receptjei kifogástalanok, képei, posztjai gyönyörűek! Mindig jó kedvem lesz, ha benézek, és nagyon sok receptje vált nálam a hétköznapok részévé…

Nyárutóra: Itália

20140717_161812(0)

Olyan régóta el akarom mesélni Itáliát. Ahol nemrég hármasban: a Férjjel és a Kicsivel jártunk. Aztán a nyár végén újra pár napra az egész családdal. Ahol mindig jól vagyok. Mert ismerős és otthonos. És a színes-tarka forgatagával mégis mindig meglep. Azt hiszem, sikerült megint életvidámságból feltankolnom, ami nagyon jól fog jönni majd a borús napokon…

Ott van mindjárt az olasz nyelv. Az egyetemen tanultam egy fél évet, ez igaz, de biztosan nem ezért értem gyönyörű beszédjüket. Hanem, ahogy mondják! Ahogyan a másik képébe-szájába dalolják-magyarázzák, hogy mit akarnak mondani. Ha nem is értek minden szót, de a lényeg megvan. És válaszolni is próbálok, ugyan kevesebb sikerrel, de nekem mégis örömet okoz: kicsit úgy csinálok, mintha tudnék én olaszul…

20140716_133244

Aztán az étkezés, azok az ízek! Ha valahol, Olaszországban érdemes elmenni kettesben vacsorázni, legalább egyszer-kétszer. És nem feltétlenül a csúcs éttermekbe, hanem akár vidéki kisvendéglőkbe. Így nevezik őket: trattoria, osteria… Ahol hétköznap este is állnak helyi autók a parkolóban, merthogy az olasz nagyon étteremben vacsorázó nép, oda nyugodtan beülhetünk. És rögtön elsőként rácsodálkozhatunk az egyszerű vendéglőben a tiszta damaszt asztalra, a csillogó-elegáns terítéke, no és a helyi vendégekre, akik tudják: minden vacsora ünnep, és igen csinosan felöltözve ülnek asztalhoz. Nekem már ez akkora élmény!

Aztán az ízek! Ezeket nem tudom, nem lehet sajnos elmesélni. Csak annyit mondhatok: találtunk Veneto megyében, Conegliano nevű kisvárosban olyan eldugott éttermet, ahol a házi szalámis, ravioli-s, panna cotta-s, casa del vino-s vacsoránk után mindketten azt mondtuk: ide vissza kell még térnünk!!!

20140718_213313

IMG_2991 (3)

 A gyerekeket, különösen a kisbabákat még mindig rajongva szeretik. Amikor csak a picivel voltunk, állandóan megállítottak: “che bello, che sympathico, carissimo, bellissimo”! Csak úgy záporoztak a kedveskedések, áradt felénk a gyermek iránti hatalmas szeretet. Jöttek a kérdések: mennyi idős, hogy hívják, mit eszik? És nem egyszer simán elkérték tőlem, sőt, ölelgették, puszilgatták. Én nem bántam.   20140718_124519

Aztán megint nagyon hatott rám az olasz nőcik finomsága, eleganciája. Mert ezek a nők mindig nőiesek és minden nap csinosak. Nincs kivétel, rossz nap, rohanás, legalábbis nem láttam ilyet. Szeretik a színeset, a csicsát, mégis harmonikus, szemet gyönyörködtető az összkép. Próbáltam megfigyelni, hogy mi a titok. Finom anyagok, sok csillogó, kifogástalan cipők. Olyan érzésem volt, hogy mindig rajtuk van plusz egy ékszer vagy kiegészítő, amit én már nem vennék fel, és mégis, talán pont attól a csavartól néznek ki feltűnően és szépen. És derűsek! Sokat mosolyognak, és valahogy úgy tűnik nekem, hogy sokat segít rajtuk az, hogy a női részükkel rendben vannak…

20140718_124510

Nagy élmény volt egy észak-olasz kisváros mindennapjait látni. A pénteki piacot, ahonnan nagy virágcsokrokkal megpakolva baktattak hazafelé a férfiak (!). Hallgatni az eleven, ráérős diskurálást mindenfele. Aztán egyik nap különös élmény fogadott. Az utcán járva óriási kiabálást hallottam. Egy férfi ordított velőtrázóan a távolban: nem lehetett tudni, hogy részeg-e vagy éppen megőrült. Kíváncsi lettem és elindultam a hang után. Egy kávézó teraszáig kellett mennem. A következő jelenet fogadott: egy asztalnál ötvenes házaspár ült, a nő lehajtott fejjel, a férfi pedig magából kikelve ordítozott. Néha szünetet tartott, aztán újra kezdte. A többi vendég ügyet sem vetve kávézgatott. Olyan volt, mint egy filmbéli jelenet! Csak álltam és nem tudtam nem mosolyogni. Pedig az asszonynak valószínű nem volt túl vidám a szitu.

20140718_125050

Aztán a gyerekekkel a tengerparton megéltünk egy hatalmas vihart. Éppen kint voltunk a strandon, egy büfé teraszán ülve ebédeltünk. Már látszottak a sűrű fekete fellegek, és tudtuk, hogy elkerülhetetlen a vihar. Mégis maradtunk, és maradt velünk együtt mindenki. Egyszer csak azt láttuk, hogy a büfés fúróval csavarozza befele a bódé fa ablakait. Gondoltuk, ők már tudnak valamit… És tényleg: percek múlva hatalmas szélvihar kerekedett, és mint egy filmben, menekülnünk kellet. A gyerekek nagyon élvezték: félig komoly, félig vicces volt az egész. Berohantunk egy közeli szálloda halljába, ott vártunk másfél órát. Ahogy kimerészkedtünk újra az utcára, alig hittünk a szemünknek: mintha semmi sem történt volna! A nap ismét ragyogott, a part benépesült, a büfés már várt minket: ott folytatta, ahol a bedeszkázás előtt tartott…

Rájöttem, hogy mi Itália varázsa: pontosan az, ami a nyári viharé. Hatalmas erővel, hirtelenül jön, hogy aztán tovább iramoljon, áthaladjon, és ott folytassuk az életet, ahol abbahagytuk. Ránk fér a felismerés: se vihar, se harag, se étel nem hagyhat súlyos, komoly nyomot. Hiszen a felhők fölött örökké kék az ég!

20140718_202108

Örülni: itt és most!

20140817_162055[1]

Ahogyan néhány hete végérvényesen befordultam a negyvenedik életévem felé, egyre többször fog el valami feszítő érzés: még annyi mindent akarok! És türelmetlen vagyok, mikor eszembe jut, hogy mennyire sok mindent szeretnék csinálni minden nap, és mindig olyan kevés sikerül. Már ébredéskor érzem a bennem lévő feszültséget.

Pedig tudom jól az igazat.  Ahhoz képest, hogy négy gyerekem, pici babám, és nagy háztartásom van, nagyon is sokfelé fordulok. Mégis ott ez a bizsergés, az elégedetlenség. Annyi filmet kellene megnézni! Jó könyveket olvasni, követni a nagyvilág számomra fontos híreit! Kipróbálni új sütemény recepteket, átrendezni végre a ruhás szekrényemet, átültetni a nagyra nőtt és az idén csodálatosan nyíló virágaimat a teraszon, találkozni régnem látott barátnőkkel… És akkor azt nem is mondom, hogy kórusba lenne jó járni végre és újra zenét tanulni. És elővenni a németet és persze megtanulni rendesen olaszul. Jaj: ez a telhetetlenség, ugye? Nagyon szenvedek tőle!

Tudom jól, hogy attól is van, hogy nagyon kevés most a saját időm. Mert amikor Őfelsége Kisdedem ébren van, muszáj, hogy körülötte forogjon minden. Akkor nem foglalkozhatom a saját ügyeimmel. Gép becsuk, könyv letesz, konyha felejt, és jön Ő. Próbálom ezt engedni és várni türelmesen. És próbálom elképzelni, hogy elég az nekem, ami most van. Most elég. Próbálok benne maradni a pillanatban, nem új vágyakat, terveket szőni. Figyelni, hogy mi van a jelenben. Hinni abban, hogy nekem pont az kell, amit a mostani pillanat ad. Jó kis gyakorlat!

20140817_163845[1]

Így aztán amikor a Kicsikém alszik, csinálok egy jó teát magamnak és kiülök a teraszomra, gyönyörködöm a virágokban, és várok. Kötelezően nyugton vagyok, nem akarok semmit, csak megélni azt a pillanatot. Érzem a teám kesernyésen finom ízét, és észreveszem, hogy milyen különösen süt a délutáni nap. Valahogy így próbálok boldognak lenni.

20140817_163950[1]

 

A féléves Potyautas

20140718_221339

Nemrégen beszámoltam arról, hogyan telik a nyár, az első nyár három nagy és egy pici gyerekkel. Most csak a kis félévesről akarok írni. Az első gyerekünknek a féléves szülinapjára fél tortát vettünk és meghívtuk a barátokat ünnepelni. Ha ennek a negyediknek nem is jutott ilyen ünneplés, el nem felejtettem a féléves évfordulót.

20140717_155153

Jánoskánk szinte mindenkire mosolyog, nagyon türelmes, jó kisbaba. Különösen örül, ha testvérei nevettetik, hozzák-viszik. Élvezi, hogy zajlik körülötte az élet. Felfigyel  minden erős zajra: autóra, gépekre, ezeket különösen hosszan tudja szemlélni. Figyeli a dolgok működését, mint egy igazi fiú. Már tudja, hogy Apa a nagy varázsló, és különös ragyogást mutat, ha meglátja apját. Ha engem lát meg, többnyire sírni kezd és követeli, hogy helyzete valamilyen módon azonnal javuljon… (evés, ringatás, játék). Kisebb korában nagyon sokat nézte a fákat hanyatt fekve a kocsiban, most már átfordulni szeret és ringatózni, kúszva előrehaladni. Mindent elérni és megfogni: valóban megtapasztalni az életet.

20140717_161009

A három nagy után olyan ez a késői kicsi az életünkben mint egy Potyautas. Szoktam is kérdezgetni tőle: honnan jöttél, ki küldött ide téged?! A férjemmel kettesben töltöttük a múlt hetet, vagyis hogy hármasban, merthogy jött velünk a kicsi Potyázó. De nagyon aranyos volt és jó volt egy kicsit csak őrá figyelni!

20140610_125707

Mostanáig gyakorlatilag csak anyatejet evett, de azt igen buzgón. Már egyre jobban érdekli az emberi kaja: mindenből kell egy kicsit a szájához tenni, hogy tudja, mi milyen. Minden nap főzök neki valamit, és azt kapja ebédre, és ha marad, estefelé is. Nagy öröm számomra ez a babás főzés: végre bátran, egyszerűen főzhetek. Nem érdekel semmilyen aktuális védőnői protokoll. Ízes ételeket szeret Jancsi, teszek mindenbe neki sót és finom fűszereket is.

20140704_125930

Szinte mindent ugyanúgy csinálok, mint a nagyoknál. Minden nap eszembe jut valami: ezt így vagy úgy szoktam, és már csinálom is. Nyolc év szünet hosszú ugyan, de a babázás nem felejthető tudás. Megyek a padlásra és hozom a keménytáblás képeskönyveket, a gurulós kisjátékokat, milyen jó, hogy eltettem mindent! Hallom a hangján, ha fáradt, tudom, hogy nekem is az éri meg, ha ő kipihenheti magát; így szervezem a napokat.

Van viszont két újdonság: textil pelenka és mózeskosárban utazás. Az előbbit egy jó barátnőmnek köszönhetem, ő győzött meg róla, hogy alig több macerával óriási a különbség! Nekem heti egy plusz mosás, mert van elég bélésem. Áztatni csak a kakisat szoktam, vasalni pedig egyáltalán nem. Egy jó kis fedeles vödörben gyűlnek a fürdőszobában.

2014 tavasz 042

A Peg Perego babakocsink, amit használtan vettem most kifejezetten ennek a gyereknek pedig adta magát: a méretes mózeskosra olyan, hogy szabályosan be lehet csatolni az autóban a biztonsági övvel. Igaz, hogy két helyet foglal el (a férjem szerint hármat – a váz miatt), de szerintem sokkal jobb fekve a babának, mint a hordozóban meghajolva. Rengeteget aludt ebben a nagy mózesban a kicsikém útközben a kocsiban és kint az udvaron is. Szóval jó döntés volt; mostanra kezdi kinőni.

És változott még valami- bennem. Nem szégyellem a szoptatást. Mégcsak nem is feszélyez. Bárhol, bármikor megetetem Jánoskát, ha úgy adódik. Diszkréten, de nem elbújva. Vallom, hogy a szoptatás a világ legtermészetesebb dolga; sem nem pornó, sem nem magamutogatás. Viszont táplálás, törődés, színtiszta anyaság.

A legnagyobb kihívás most is a kialvatlanság volt. A zombi-lét. Az, hogy pár óra alvás után is helyt kell állni egész nap. A most-akkor-megbolondulok-e érzés. Erre nem lehet eléggé felkészülni. A saját határaimat feszegetem és tapasztalom ilyenkor.

Most, hogy túl vagyok rajta, már sajnálom: olyan cuki volt, miért nem élveztem jobban a csecsemő létet? Próbálom elkapni a gondtalan pillanatokat, amik csak arról szólnak: van egy gyerekem, egy új kicsi élet, aki a szemem láttára bontakozik.

20140627_104528

Szóval a féléves forduló megkönnyebbülést is hozott. Már nem kell annyit felkelni éjszaka, sőt van, hogy reggelig alszik. Így én is egyre jobban tudok pihenni. Érzem, ahogyan regenerálódik a testem, lelkem, ahogyan kezdenek kisimulni az idegeim. Kezdem újra átgondolni az életünket, terveket szövögetek. Hamarosan jön a szülinapom; vendégséget szervezek. Családos piknikre készülök egyszerű ételekkel, sok baráttal és gyerekekkel! Ebédre és délutánra hívok mindenkit, nem este; az esték még kizárólag a féléves kis Potyautasé!